Szakmai formálódásom története egy reggelhez vezet vissza, amikor álmomból felriadva azzal a tudattal ébredtem, hogy nekem bizony pszichológiát kell tanulnom. Nem tudtam megmagyarázni, honnan jött ez az ötlet, egyszerűen csak éreztem, hogy ez az én utam. 

Azt gondoltam, talán elmúlik ez az érzés – de nem így lett. Beiratkoztam az egyetemre, ami új távlatokat nyitott az életemben. A szakmám pedig azóta is lenyűgöz. 

<h2-alt-orange>Azon a reggelen az a mély intuíció vezetett, ami azóta is iránytűként működik bennem. A munkámban pedig azért dolgozom, hogy másokat is hozzásegítsek ahhoz, hogy meghallhassák a saját belső hangjukat.<h2-alt-orange>

A pszichológia egyetem elvégzése után, saját önismereti elakadásommal egy segítőhöz fordultam. A komplex tudása, a kísérésben képviselt hozzáállása, a kötődés alapú szemlélete nagyon megfogott - annyira, hogy tudni akartam, hol tanulta.

Így találtam rá a perinatális (jelentése: születés körüli) szakirányú képzésre az ELTÉ-n, ahol szellemi otthonra leltem: azóta már nemcsak végzett szakember, de oktató és koordinátor is vagyok. 

Ez az utam - nemcsak szakmai, hanem lelki értelemben is. A perinatális megközelítés - a gyökerekig visszanyúló, érzelmileg mély, test- és lélekközpontú látásmód – az a szemlélet, amivel a műhelymunkánkban is dolgozom.

Ennek a szemléletmódnak a lényege számomra a mély figyelem: nemcsak a kimondott szavakra, hanem a testre, a gesztusokra, a csendekre, a kimondatlanra.

Olyan mintázatokra, amelyek még a verbalitás előtti világból erednek, de átszövik a jelenünket. Hiszen a jelenben megjelenő érzések gyökerei sokszor a legkorábbi tapasztalatokban keresendők. Mindez lehet mély fájdalmak gyökere, ugyanakkor a legbiztosabb erőforrások lelőhelye is.

A perinatális megközelítés teljesen áthangolta bennem azt, amit a pszichológiáról, segítésről, fejlődésről addig gondoltam.

Szakmai hozzáállásom mára két alappilléren nyugszik: a tudományon és a fantázia* összeegyeztetésén. Úgy hiszem, ezek nem egymás ellentétei, hanem egymás kiegészítői.

_{* A fantázia - transzcendencia, spiritualitás - alatt azt a bizonyos mélyebb kapcsolatot értem valami nálunk nagyobbal, hívjuk azt bárhogy.}

Fontosnak tartom a tudományos alapokat, de ugyanilyen fontos számomra a finom érzékelés is.

Úgy hiszem, a kapcsolódás – az igazi, őszinte, elfogadó, “spirituális” jelenlét - az, ami gyógyít.

A szeretet nem „módszer”, hanem alap. Mindenki magában hordozza a változás és a gyógyulás lehetőségét – még akkor is, ha időnként úgy tűnik, ez nehezen elérhető.

<h2-alt-orange>Minden emberben ott van a válasz, csak idő és tér kell, hogy meghallja.<h2-alt-orange>

Nem kell „készen lenni”, de fontos elindulni. Az önismeret nem teljesítmény, hanem folyamat.

A kísérés számomra nem megoldások siettetését jelenti, hanem egy olyan biztonságos tér teremtését, ahol valaki megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül az érzéseivel és megérkezhet önmagához.

Az empátia nemcsak „eszközöm”, hanem lényem része: érzem, hol tart a másik, mi mozgatja éppen. Detektálni tudom, mire van valójában szükség egy adott pillanatban.

Azt támogatom, hogy megszülethessen valami, ami addig esetleg kimondatlan volt – mindenkinek a maga ritmusában, a saját belső igazságai mentén.

Nem a „megfelelés” a cél, hanem az, hogy valaki biztonságos térben, szabadon kapcsolódhasson önmagához, és rátalálhasson az erejére.

<h2-alt-orange>Ez a tér - mint most a műhelymunkánk tere - pedig nemcsak másoknak, hanem nekem is sok erőt ad.<h2-alt-orange>

Egyrészt mint vezető, nem vagyok egyedül: a mentortársammal látjuk és kiegészítjük egymást, visszajelzünk a másiknak. Ez a vállvetve létezés - a Fruzsival való közös jelenlét, közös tér-tartás - új réteget nyitott meg számomra a segítésben.

Másrészt minden egyes alkalommal tanulok.

Nemcsak én adok a csoporttagoknak, hanem - azáltal, ahogy megtisztelő módon beengednek az életükbe - én is kapok tőlük.

 -

Gondolatok Csilla bejegyzésével kapcsolatban Csonka Fruzsitól, a nuance alapítójától: 

A ‘Hivatásunk útjai’ sorozatban olyan emberek történeteit osztom meg, akiknek a munkáját hitelesnek és értékesnek tartom. Mindannyiunkban közös, hogy hivatásként tekintünk arra, amit csinálunk -  a munkánk által egy ügyet képviselünk, egy szemléletmódot viszünk bele a világba.

Ördögh Csillával mindketten úgy hisszük: segítőként odáig tudunk bárkit kísérni az önismereti útján, ahol mi tartunk a sajátunkon. Ezért ezt az “aholt” folyton tágítani nemcsak saját magunkért fontos, hanem a partnereinkkel szembeni szakmai kötelességünk is. Így akadtunk egymásra is: együtt voltunk tagjai egy pszichodráma csoportnak.

Hálás vagyok, hogy Csillában olyan mentortársra és egyben barátra is leltem, akivel kölcsönös tisztelettel, tudatossággal és egymást megtámasztva tudjuk összehangolni ezt az egymás életében betöltött többféle szerepünket.

Legújabb ‘Találd meg az önazonos hangod a munkádban!’ mentorprogramunkban segítőket és szívből vállalkozókat - illetve vállalkozni kívánókat - kísérünk közösen az önazonosságuk megtalálásában mind emberileg, mind a márkaképüket illetően, a gondolatművészeti műhelyben. Ennek kapcsán kértem meg Csillát, hogy meséljen arról, hogyan vált azzá a munkájában, aki, és milyen szemléletmód vezeti mentorként. 

Olvassátok szeretettel!