Nem tudnám magamat egy foglalkozással vagy specifikus szaktudással leírni. 

Ez sokszor zavart, néha talán még mostanában is. Mert nagyon tisztelem azt a fajta egyértelműséget, amikor valakinek az életében úgy találkozik a tehetség és a hosszú időn át következetesen végzett gyakorlás, hogy minden benne van abban az állításban, hogy pl. “Ő egy asztalos.” vagy “Ő tanár.”. 

Nekem ilyen egyértelműségem sose volt, de mostanában kezdek rájönni, hogy pont ez az, amiben - kicsit más irányból ránézve - értéket lehet találni.

Mert sok mindent csináltam, sok mindent láttam, és ami ezekből szép lassan összeáll, az inkább egyfajta szemléletmód és világkép, mintsem egy könnyen körülhatárolható szakma.

Az elmúlt egy évtizedem során az IT-vállalatok világában mozogtam, startuptól a multiig, dolgoztam fejlesztőként is, scrum masterként is, és az elmúlt bő két év során már csak az utóbbi van jelen, a technikai részét elengedtem.

Ezt megelőzően dolgoztam könyvkiadónál, jártam bölcsész szakokra, volt egy sor zenekarom, kicsit zenei újságíró is voltam, és mindig szerettem részt venni különféle közösségi kezdeményezésekben. Olvasókörökben, drámafoglalkozásokban, kalákázásokban, kocsmázásokban. És azt hiszem, valahol itt van a lényeg. 

Arra jöttem rá, hogy sokféle közösséget, sokféle csapatot láttam már. És minden tevékenységem, minden érdeklődésem abban az egy kérdésben ér össze, hogy “hogyan tudunk értelmesen együttműködni?”

‍Az emberi kapcsolatokat rengeteg erő ostromolja. Olyan erők, amik ellene dolgoznak annak, hogy békében, nyugalomban, a saját céljaikat felfedezve éljenek emberek és embercsoportok egymás mellett. Ilyen erő a megosztást, az indulati életet szándékosan felkorbácsoló politika. Ilyen a tömegmanipuláció minden eszköze, így a média és a reklámipar nagy része. Ilyen a virtuális világ rohamos elburjánzása. Ilyen a kulturális gyökerek tiszteletben nem tartása. És lehetne sorolni reggelig.

<h2-alt-orange>Két világ határán táncolunk, és ez a tánc jól érzékelhető a generációs ellentétekből.<h2-alt-orange>

A régi világ azt mondta, hogy válassz egy életutat a lehetséges, már korábban definiált életutak közül, az új pedig azt mondja, hogy definiáld saját magadat, és abból majd kibomlik az út is. 

A régi világ azt mondta, hogy minden hierarchikus kötöttséget, legyen az politikai, munkahelyi vagy éppen családi, fogadj el fenntartások nélkül, hiszen azt úgy szokás és úgy a biztonságos. Az új pedig azt mondja, hogy tiszteld a másik emberben az embert, de utasíts el minden felesleges, a haladás ellenében ható hierarchikus, bürökratikus kötöttséget.

A régi világ azt mondta, hogy az intézménynek és a pozíciódnak megfelelő maszkot öltsd magadra minden élethelyzetben. Az új rosszul van az ilyesmitől, mert nem akar maszkokat, hanem inkább meg akarja találni önmagát és jól szeretné érezni magát közben.

<h2-alt-orange>Ez a határélmény a különféle társadalmi szerveződésekben is jól kitapintható.<h2-alt-orange>

Például az a fajta kín, amit az állami szerveknél történő ügyintézés okoz, az egyre kevésbé fér bele. Mert nincs is rendben. Idejétmúlt, kártékony. A hivataliság, a hivatali nyelv az erőszak melegágya. 

Vagy említhetném az iskolát, a közoktatást. A dolgozat, az érettségi, az osztályzás, a jutalmazás-büntetés akadályok az emberek kibontakozása és felnövése előtt. Az új világban olyasmit vágynak megtanulni a fiatalok, ami érdekli őket, amit szeretnek. A szívükre szeretnének hallgatni.

A szeretetből fakadó megismerésben van a jövő, ez kell felváltsa a külső kényszereket és meghatározottságokat.

Mentorként nagyjából ezek a szempontok vezetnek. Figyelemmel lenni emberekre, és segíteni nekik elhinni, hogy mások szempontjai helyébe beilleszthetik a sajátjaikat.

<h2-alt-orange>Azokat a szempontokat, amelyek jó eséllyel senki másnak nem szempontjai ezen a világon.<h2-alt-orange>

-

Gondolatok Dani bejegyzésével kapcsolatban Csonka Fruzsitól, a nuance alapítójától: 

A ‘Hivatásutak’ sorozatban olyan emberek történeteit osztom meg, akiknek a munkáját hitelesnek és értékesnek tartom. Mindannyiunkban közös, hogy hivatásként tekintünk arra, amit csinálunk -  a munkánk által egy ügyet képviselünk, egy szemléletmódot viszünk bele a világba.

Balogh Dani nemcsak a nuance szervezetfejlesztési csapatának tagja, hanem társalapítója is közös projektünknek, a Gondolatművészeti Műhelynek - egy olyan szellemi térnek, ahol az önazonosságuk kiteljesítésében támogatunk másokat.

Hálás vagyok, hogy Daniban - a munkában és a magánéletben is - olyan társra leltem, akivel szeretetben, tudatossággal, kölcsönös tisztelettel, egymást szabadon hagyva, mégis megtámasztva tudjuk összehangolni ezt a sokféle szerepünket.

Legújabb ‘Hivatáskeresők’ mentorprogramunkban  - Pasztercsák Gergellyel közösen - 17-20 éveseket kísérünk a pályaválasztásukban. Ennek kapcsán kértem meg Danit, hogy meséljen arról, hogyan vált azzá a munkájában, aki, és milyen szemléletmód vezeti mentorként. 

A gondolatai sokat adnak nekem - remélem, nektek is segítenek rátalálni valamire magatokban.

Olvassátok szeretettel!