A legújabb podcast epizódban többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Knapek Éva klinikai szakpszichológussal.

A teljes adást hallgassátok meg Spotify-on vagy nézzétek meg Youtube-on.

Évitől hangzott el ez a tételmondat a beszélgetésünk egy pontján:

Ez az ország a meghazudtolás és a valóságtorzítás traumájában szenved - társadalmi szinten is, egyéni szinten is…

Hivatás-és márkamentorként annyival egészíteném ki ezt a felsorolást, hogy:

…és a munka világában is.

“Rosszul érzed.”
“Nem jól látod.”
“Nem én bántottalak - te vagy túl érzékeny.”
“Csak azért vagyok ideges, mert felidegesítettél.”
“Csak jót akarok neked - szülőként/párként/főnökként ez a dolgom.”

Ezek a mondatok - legyen szó akár magánéletről, akár munkáról - sajnos rengeteg embernek ismerősen csengenek.

Többek között Évinek és nekem is.

Évi egy “versenyistálló”-szemléletű pszichológiai rendelőintézet alkalmazottjaként olyan méltatlan helyzetben találta magát, hogy végül kiégés közeli állapotba került. Sőt, rövid időre még a hivatásától is eltávolodott, és egy kis kitérőt tett sminkesként.

Én a párkapcsolatomban és a munkámban is hosszú évekig bántalmazó kapcsolatban voltam. Sok idő kellett hozzá, hogy ki tudjak lépni belőle és elhiggyem: képes vagyok egyedül is, a nulláról is saját életet és saját vállalkozást építeni. (Sőt, hogy tulajdonképpen addig is én voltam az, aki mindezt építette.)

A munkámban, a vezetői identitás- és márkaépítési folyamatok során is sokan fordulnak hozzám olyan történetekkel, amelyekben ez a jelenség húzódik meg a háttérben - szélsőséges esetben sajnos akár érzelmi vagy fizikai bántalmazás formájában is.

Legutóbb például egy volt olimpiai sportolót kísértem azon az úton - sok év önismereti munka után és sok más remek kísérő társ közös támogatása mellett -, amelynek során a sport világában elszenvedett gyerekkori traumáit átkeretezve jutott el oda, hogy ma már egészen más szemléletű edzőként támogathasson gyerekeket a munkájával.

Minden ilyen történet újra megerősít abban, amiért a márkaépítést nem tartom elválaszthatónak az ember építésétől:

a magánéleti énünk nem választható el a munka-énünktől.

<h2-alt-orange>Amíg nem tudunk kiszabadulni a sérüléseink és félelmeink nyomása alól, addig nem tudunk beleállni az önazonos identitásunkba.<h2-alt-orange>

Addig nehezen látunk rá arra, mi a dolgunk a világban.
Addig nehezen találjuk meg a hivatásunkat.
És addig nehezen építünk olyan vállalkozást vagy márkát, amely valóban minket képvisel.

Ha a párunk, a családunk vagy a főnökünk elvárásainak rendeljük alá magunkat;
Ha soha nem tudunk elég jók lenni;
Ha bármit teszünk, mindig csak a következő elvárás érkezik;
Ha a pihenés lustaságnak, a határhúzás önzésnek van titulálva;

akkor ahogy magunkat, úgy a márkánkat sem tudjuk hitelesen képviselni.

És hogy mi a „csodaszer” a változáshoz?‍

Évivel mindkettőnk történetében ugyanaz a válasz a kérdésre:

<h2-alt-orange>a tudatos befelé fordulás, az önismeretünkkel való folyamatos foglalkozás.<h2-alt-orange>

Hogy elkezdtünk hinni a saját megérzéseinknek.
És hogy nemcsak a megérzéseinknek hittünk, hanem azt is elhittük: 

mindenkinek van egy feladata, ami az övé. Egy ügye. Egy üzenete. Valami, amit csak ő tud kimondani.
‍
A kérdés csak az, hogy beleáll-e abba, hogy átadja.

‍
Amint elég erős lett az önértékelésünk ahhoz, hogy kilépjünk az elnyomó–áldozat játszmából, egyszer csak „felbuktunk a víz alól”, és a napnál is világosabbá vált az az üzenet, amit olyan hévvel szeretnénk átadni a világnak, hogy egyszerűen nem tudjuk nem kimondani.

FONTOS!

<h2-alt-orange>Ahhoz, hogy valóban szabaddá váljunk, felelősséget kell vállalnunk.<h2-alt-orange>

A valódi változás ott kezdődik, amikor már nem csak azt vizsgáljuk, hogy a másik miben hibázott, hanem amikor feltesszük magunknak a kérdést:

<h2-alt-orange>én mit teszek (vagy nem teszek), amivel fenntartom ezt a dinamikát?<h2-alt-orange>

Hol mondok le saját magamról? Mit nem mondok ki? Hol nem húzok határt?

Évi szavaival: „Nyilván bennem volt a hajlam arra, hogy nagyon meg akarjak felelni.”

Bennem pedig ott volt a vágy arra, hogy megjavítsam a másikat.
Akkor is, amikor nem kérte.
Idővel rá kellett jönnöm:
‍a segítség is válhat erőszakká.

Az önismereti utam egyik fontos felismerése volt, hogy az elnyomó–elnyomott „tengelyen”  ritkán vagyunk kizárólag az egyik oldalon. Erről a gondolatról részletesebben az 'Erőszakos vezető...vagy határozott?' című blogbejegyzésben olvashattok.

Érdekes az élet, ahogy a kör bezárul. 
A saját nehéz élethelyzetemből Évi egyik nárcizmusról szóló videójának is köszönhetően tudtam „felbukkanni a víz alól” és levegőt kapni. 
Sőt ha már a körökről van szó: nem tudok elmenni amellett sem, hogy az ő legfőbb munkatársa is egy tacskó. 😏

‍
Ezért is volt különösen megtisztelő, hogy immáron kollégaként beszélhettem vele erről a témáról a saját hivatásom mentén.

Higgy magadnak, jól érzed!

Ha elég sokáig mersz hinni annak, amit érzel,
akkor nemcsak a hivatásod
‍
válik egyre láthatóbbá vagy önazonosabbá,
‍
hanem az üzeneted és a márkád is.

‍