Alapvetően annak a híve vagyok, hogy ha valamilyen kritikát kapunk, érdemes először befelé fordulva vizsgálódnunk, és feltenni magunknak a kérdést:

• Van-e és ha igen, mi lehet a visszajelzés valóságtartalma?
• Több embertől, akár különböző környezetekben kaptam-e ezt a visszajelzést?
• Milyen helyzetekben jelenik meg? Van-e ebben valamiféle mintázat? stb.

Fontos azonban nem csak magunkban keresni a hibát, hanem - ahogy Knapek Éva is említette a podcast beszélgetésünk során - látnunk az érem másik oldalát is: előfordulhat, hogy arról van szó, hogy

az emberek hajlamosak az életükben szereplő autoriter személyekkel (akár a szüleikkel / párjukkal / előző vezetőjükkel) kapcsolatos korábbi tapasztalataikat
‍
belelátni a mostani vezetőjükbe / üzlettársukba / partnerükbe,
‍
vagy bárkibe, aki erős önértékeléssel és egyértelmű határokkal van jelen mellettük.

Ha valakit korábban elnyomtak, előfordulhat, hogy az egészséges határhúzást is elnyomásként érzékeli.

És mindez fordítva – vagy akár egyszerre – is igaz lehet.

Az önismereti utam egyik fontos felismerése volt, hogy

<h2-alt-red>az elnyomó–elnyomott "tengelyen"  ritkán vagyunk kizárólag az egyik oldalon. <h2-alt-red>

Aki hajlamos arra, hogy hagyja magát elnyomni, az előfordulhat, hogy - akár ugyanabban, akár más helyzetekben - maga is elnyomóvá válik.

(Például ha korábban elnyomták, és éppen csak „tanulja” a határhúzást, az is elképzelhető, hogy eleinte túlságosan erősen, szinte „tankkal” húzza meg a saját határait.)

Ha valaki egy helyzetben elnyomott félnek érzékeli magát, érdemes feltennie a kérdést:

ha itt most én vagyok az elnyomott fél, vajon hol és hogyan válok én azzá, aki nyomást gyakorol másokra?

Ha valaki hajlamos elnyomni másokat, érdemes ránéznie:

ha itt most én vagyok az elnyomó fél, melyik az a kapcsolat/helyzet, ahol hagyom magam elnyomni?

Ez persze akkor működik jól, ha alapvetően biztonságos kapcsolatban vagyunk. ‍

Vannak olyan munkahelyi helyzetek -  különösen azért, mert egy vezető–beosztott viszony eleve aszimmetrikus -, amelyekben a vezető valóban:

• nem hallgat meg másokat,
• túlzott nyomást gyakorol,
• manipulál,
• megfélemlít
• vagy akár súlyosan, szélsőséges módon visszaél a hatalmával (ilyen például a tartós munkahelyi zaklatás, bántalmazás)

Kifacsart módon ilyenkor sokszor pont azzal racionalizálhatja a viselkedését, hogy “te csak a saját traumádat vetíted rám.” (Ezt hívja a pszichológia ‘gaslighting’-nak.)

Ezzel mintegy kihasználva, hogy az elnyomott fél eleve hajlamos magát hibáztatni és kételkedni az érzései helyességében. (Erről bővebben a 'Higgy magadnak, jól érzed!' című blogbejegyzésben olvashattok.)

Ha:

• korábban többször jeleztük a problémát,
• nem láttunk változást,
• nem érezzük magunkat biztonságban,
• vagy egyszerűen nem tartjuk elég értékesnek az adott kapcsolatot ahhoz, hogy a saját lelki fejlődésünket “dolgozzuk meg benne”,
  

<h2-alt-red>akkor helyesen dönthetünk a kapcsolatból való kilépés mellett. <h2-alt-red>

Sőt! Sokszor ez lehet a legegészségesebb, vagy akár az egyetlen egészséges megoldás.

Viszont:

Az „erőszakos”, „toxikus”, „bántalmazó” vagy akár „nárcisztikus” szavakkal érdemesnek tartom óvatosan bánni, és nem címkeként - pláne nem szitokszóként - sütni rá emberekre. 

Bár hasznos lehet mintázatokat felismerni, fogalmakat társítani jelenségekhez, a nevén nevezni helyzeteket, úgy látom, hogy a mai közbeszéd sokszor hajlamos összemosni olyan jelenségeket, amelyek között fontos különbségek vannak.

Az egészséges önértékelés nem beképzeltség.

Az egészséges határhúzás nem erőszakosság.

A megbántás nem ugyanaz, mint a bántalmazás.

Aki határozottan képviseli önmagát vagy a véleményét, az nem automatikusan nárcisztikus.

Ahogy az empátia sem egyenlő a sajnálattal vagy a a kedvességggel.

(Lehet valaki empatikus úgy is, hogy közben határozott vagy akár konfliktust vállal. Lehet valaki úgy kedves, hogy közben nem empatikus. És természetesen olyan is van, hogy valaki érti, hogy a másik túlterhelt, mégis nyomást gyakorol - ez pedig már nem csupán „határozottság”.)

<h2-alt-red>Az erőszakosság vagy a nárcizmus nem egyszerűen „van vagy nincs” jelenség. Skálaként érdemes rá tekinteni. <h2-alt-red>

Vannak olyan nárcisztikus vonások, amelyek egészséges mértékben kifejezetten szükségesek ahhoz, hogy vállalkozóként, alkotóként vagy - különösen - vezetőként helyt tudjunk állni.

Szükségünk van arra, hogy:

• felismerjük az értékeinket;
• büszkék tudjunk lenni a munkánkra;
• képviselni tudjuk magunkat, az ügyünket, a munkánkat vagy akár a márkánkat;
• képesek legyünk úgy érvényesíteni az érdekeinket, hogy közben mások érzéseit és szükségleteit is figyelembe vesszük.

Probléma viszont, amikor valaki a saját sérülékeny önértékelését mások lenyomásával próbálja kompenzálni.

Amikor a kapcsolódás helyett a kontroll válik fontossá.
És a másik ember már nem partner, hanem eszköz.

Széljegyzet

Fontos látni azt is, hogy a romboló működések mögött gyakran mély sérülések állnak.

Ez magyarázat lehet. De nem felmentés.

<h2-alt-red>Felnőttként mindannyiunk felelőssége, hogy dolgozzunk a saját sebeinken, és ne adjuk tovább őket másoknak. <h2-alt-red>

Utóirat

A bejegyzésem természetesen egy nézőpont az - akár bennem is párhuzamosan élő - számtalan nézőpont közül. 

Az, hogy egy adott helyzetben mi az igazság, kívülről nem (sokszor egy ideig belülről sem egykönnyen) eldönthető. Tisztább kép csak a konkrét viselkedéseket és a szervezeti dinamikát mélyen megismerve alkotható róla.

Ha hasonló helyzetben érzed magad, érdemes lehet akár szakemberhez fordulni.

Egy külső szemlélő kérdései, az új perspektívák sokat segíthetnek benne, hogy tisztuljon a kép.