A 'Szavakkal vedlő hallgatás' című verseskötete apropóján tartott beszélgetés során született gondolatmagok közül az egyik - azzal kapcsolatban, hogy mit tehet bárki, aki a hivatásában állva, “művészként” végzi a munkáját - csírázni kezdett, így hát kiírtam magamból.

Illetve meg is hívtam Robit (az Ébredj Szellemi Műhely házigazdáját) egy podcast beszélgetésre. Ezt itt tudjátok meghallgatni Spotify-on vagy megnézni Youtube-on.

Mit tehet a ‘költő’ mást, minthogy KÖLT Ő.

Azaz hogy a művészete, hivatása által, a szavain át a tetteivel teremt? 

Honnan tudnád?

‘Te nem is vagy költő…’’

‘Te “csak marketinges” vagy…’ 

Vetheted a szememre.

Nagy tévedés!: 

márkaépítő,

SŐT saját szavammal élve: 

‍hivatás- és márka mentor vagyok.

A ‘Mit tehetek?’ kérdés által hajtva az a dolgom, hogy: 

támogassak másokat abban, hogy rálelhessenek a hivatásukra.
‍
Vagy ha már ráleltek, akkor segítsem megfogalmazni az éppen kimondanivalójukat úgy, hogy azt az éppen nekik valók meghallják. 
‍
Hogy önazonos módon mesélhessék el a saját történetüket azoknak, akiknek azt hallaniuk érdemes.

BTW: valóban ‘nem tudhatok’ semmit a költészetről.

Hivatásában álló emberként viszont van benyomásom a költészetről, mint hivatásról.

Ugyanonnan, ahonnan a hivatásomat követve minden tettem jön, ‘bizonyos sejtelemtől’ vezérelve tudom: 

<h2-alt-orange>A kimondott vagy leírt szó teremtő erővel bír.<h2-alt-orange>

Hogy kinek mit s mennyit mondjunk ki ÖNmagunkból: ez az én művészetem.

A hivatásunk a művészetünk. Mind művészek vagyunk.

Bármi is a szakterületünk, ha a munkánkat hivatásunkként végezzük, az alkotás közben ugyanúgy ‘flow’ élményt élünk meg, mint a költő, miközben KÖLT Ő.‍

ÉS hogy mit tehet a hivatásában álló ember, azaz a művész?

<h2-alt-orange>Beleállhat abba az életfeladatba, ami a sajátja.<h2-alt-orange>

Hiszen ha a hivatásunkat bontjuk ki, bátorságunk teljében állunk. 

Képesek vagyunk meghallani a HÍVást - azt a ‘bizonyos sejtelmet’, intuíciót, ami jó irányba terel bennünket.

Nem uralkodhat fölöttünk semmilyen ártmány, könnyebb elhallgattatni a “szürke urak” hangjait: a pénzt, a hatalmat, a hírnevet, a külső elismerés iránti vágyat.

Ezáltal megvan az erőnk, amire támaszkodhatunk, hogy ne félelemből döntsünk. 

Bátran tudjuk azt az utat választani, ami általában a küzdelmesebb, de általa jól tudjuk szolgálni magunkat, és ezáltal jól tudunk szolgálni másokat is. 

Persze mikor rálelünk a hivatásunkra, ez eleinte könnyen jár azzal, hogy átesünk a ló túloldalára. Úgy viselkedhetünk, mint a néma, aki megtalálta a hangját: 

bőszen használjuk azt. 

Hangosan képviseljük magunkat.

<h2-alt-orange>Hallatszódni AKARUNK.<h2-alt-orange>

Az AKARÁS. Az EGO. A ZAJ.

Sajnos ezekben megint könnyen felütik fejüket azok a bizonyos a “szürke urak”…

Szóval mit tehet még a művész?

Bármennyi is a mondanivalója, néha bizony tudatosan újra érdemes elnémulnia.

Csendet teremtenie. 

Alázatot gyakorolnia.

Emlékeztetnie magát arra, hogy ő is “CSAK EMBER”, aki tehetségét kölcsönkapta.

Aztán - valahol a beszéd és a csendben maradás arany közepénél elérheti, hogy már NE AKARJON, csak türelmesen HAGYJON.

<h2-alt-orange>Hogy ebben a csendben újra meghallhassa a HÍVását.<h2-alt-orange>

És végezetül, egyszer talán ki tudja majd mondani az 

ő

saját

LÉNY-EG-ét.

“Szavakkal vedlő hallgatás”

<h2-alt-orange>Lehet, hogy a ‘Mit tehetek…?’ kérdés vezet el a ‘Ki vagyok?’ válaszához?<h2-alt-orange>

Szóval - amíg a választ meg nem lelem, - addig mit-teszek: beszélek és írok össze-vissza. 

A gondolkodás - és a gondoskodás - művészetét gyakorolva.

Néha hangosan. 

Néha kicsit csendben maradva.