Nemrég - több, más-más szemléletben dolgozó segítő szakemberrel közösen - részt vettem egy beszélgetésen, ahol a tehetetlenség témájáról volt szó. 

Jelen volt egy - koràbban évtizedekig multis világban, vegyészmérnökként dolgozó, majd egy ponton hivatást vàltó - keresztény lelkész is, aki számomra érdekes felvetéseket osztott meg a társasággal. Elgondolkoztatott. 

Ő úgy vélte, a tehetetlenségben kétféleképpen lehetünk jelen:

1. Lemondóan.
Arra gondolva, hogy “ez a helyzet meghaladja a képességeimet, inkább hátralépek. El is engedem a témát, rágondolni sem szeretnék a továbbiakban”. 

‍Erről nekem két gondolat jutott eszembe:

Ez azt is okozhatja, hogy homokba dugjuk a fejünket egy adott témával kapcsolatban. Olyannyira, hogy ha valaki mégis szembesít minket vele, vagy akár csak kérdést tesz fel róla, hajlamosak vagyunk dühösnek lenni arra az emberre, akár el is fordulni tőle.

‍<h2-alt-orange>Illetve hogy ez a lemondás nem egyenlő azzal, amikor átmenetileg megengedem magamnak, hogy egy ideig ebben a nehéz, tehetetlen érzésben legyek. <h2-alt-orange>

<h2-alt-orange>Jól belesüllyedjek, jól átérezzem. Viszont egy ponton képes legyek felbukkanni a mélyvíz alól. <h2-alt-orange>‍

(Erre még később visszatérek.)

‍2. A másik út - mondta a lelkész -, amikor úgy tudok tekinteni a tehetetlenségre, mint a nehézségekre általában: hogy az valójában a fejlődés lehetőségét kínálja nekem.

Annak a lehetőségét, hogy megélhessem: a gondolataimnak, az akaratomnak, a cselekvéseimnek teremtő ereje van.

“És hogy mégis mi lehet a teremtő erő a tehetetlenségben?” - tette fel a kérdést.

“Az, ha úgy vagyok jelen a tehetetlenségben, hogy közben a reményt nem veszítem el.”

Azt a reményt - bizalmat vagy hitet-, hogy mindig lesz valami megoldás. Hogy egy felsőbb erő (én úgy gondolom, az univerzum, a sors, az égiek, az Isten vagy a felsőbb én - mindegy, ki minek nevezi - a szerző) segítséget fog nyújtani, és erőt fog nekem adni ahhoz, hogy mégis tudjak valamit lépni, hogy mégis ki tudjam szedni magam ebből a bénultságból.

DE (és ez az igazán fontos!):

ahhoz, hogy segítséget kapjak, kérnem kell azt a segítséget. 
‍
És pont ez a segítségkérés lehet az, ami a "tevés" lehet a tehetetlenségben.

Az, hogy annak ellenére akarok változni/változtatni, hogy nem tudom a pontos megoldást. 

A teremtő szikra tehát ilyenkor az, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetben is “odateremtem” azt a gondolatot, hogy:

“De! legyen valami! Kérem! Nem tudom, mi a megoldás, nem tudom, hogyan fogok előrelépni, de adjatok erőt ahhoz, hogy mégis tudjak valamit tenni.”

Hivatás- és márka mentorként én is fontosnak tartom, hogy - ha bele is süppedtem a tehetetlenség érzésébe,-  egy ponton mégis képes legyek feltenni magamnak a kérdést:

mi lehetne az a következő lépés, amivel a rengeteg korlátozó külső körülmény ellenére mégis ráhatással tudnék lenni az életemre?

Persze akár a tehetetlenség elfogadása, valaminek az elengedése, a gyász vagy a pihenés is lehet ilyen aktív, tudatos cselekvés/döntés.

Nem mindig az jelent egy következő lépést, hogy megtalálom a megoldást, vagy megváltoztatom a körülményeimet.

<h2-alt-orange>Néha az a lényeg, hogy elfogadjam: nincs olyan megoldás, amire vágytam.<h2-alt-orange>

<h2-alt-orange>A viszonyomat tudom megváltoztatni ahhoz, amin nem tudok változtatni.<h2-alt-orange>

‍‍Többször tapasztaltam már a saját és a velem dolgozók életében is, hogy a stratégia és a tervezés önmagában nem elég ahhoz, hogy valódi változás történjen.‍

‍Ha csak azzal foglalkozom, hogy pontosan mi lehetne ez a változás, hogyan fog megvalósulni, erre próbálok meg stratégiákat, best-case és worst-case forgatókönyveket gyártani, és - akár már görcsösen - kontrollálni a helyzetet, akkor

ez könnyen válhat olyan “túltervezéssé”, ami a megoldás helyett inkább a szorongás és a cselekvés elkerülésének eszközévé válik.

Az egészséges szintű tervezés mellett a valódi változáshoz szükség van arra is, hogy ezt a “teremtő szikrát”, ezt a reményt bele tudjuk tenni az adott helyzetbe.‍

‍Ilyenkor aztán - és ezt számtalanszor megéltem, illetve voltam szem- és/vagy fültanuja - sokszor tényleg a legmeglepőbb módokon érkezhetnek meg azok a lehetőségek, amelyekre vágytunk.

Ilyenkor “szerencsénk” van. Megtörténik az a “véletlen”, aminek köszönhetően pont jókor jó helyen vagyunk.

Vagy ha úgy tetszik, “széthajlanak előttünk az ágak” - ahogy a 'Görbeország' alkotója, Mohos Zsófi fotográfus például a legutóbbi podcast beszélgetésünkben fogalmazott.‍

A lelkész a beszélgetésen így zárta a gondolatait:

Számomra ez maga a tehetetlenség paradoxona:
‍
hogy a reménytelenségben kell tudni megteremteni a remény szikráját.
‍
‍A tehetetlenségben kell tudni elindítani mégis valamilyen tevést, valamilyen cselekvést.

Ezt a paradoxont az életnek nemcsak az egyik legnagyobb rejtélyének, próbatételének, hanem egyben az egyik legnagyobb adományának, szépségének is tartom.

Ha ugyanis ezt a képességet egyszer már felfedeztük magunkban, akkor ez mindig fog tudni minket segíteni, előre fog tudni vinni minket akár a legnehezebb élethelyzetekben is.